Málnásy Károlynénak

Galambfehér volt, nyolcvan éves,
sejtette már a végtelent,
s öreg legény a kedveséhez,
halál előtt búcsúzni ment.

S ahol a csillogó igézet
erdőhomályban elborul,
fiákeréből visszanézett
Herepei professzor úr.

S mikor a szőke sziklavölgyre
viola hullám érkezett,
búcsú-kalappal üdvözölte
az alkonyuló bérceket.

A völgyből felkúszott csörögve
egy régi hang: a csermelyé,
és azt csörögte: "mindörökre
tenger felé - tenger felé..."

Valahol angelus-harangot
szólaltatott az este lenn,
s az Őrhegy alján köd borongott,
olyan köd - mint a tengeren.

A szürkületben fájva pengett
a sarjúról egy halk kasza,
a fák felett sírás kerengett:
"A gyurgyalag... Indul haza."

Bukó korongon máglyaszín gyúlt,
nagy szív, amelyre vér tolul -
s indult a ló és halni indult
Herepei professzor úr...